Az általános iskolában kétféle festékkel ismerkedtünk meg: először a jó öreg vízfestékkel, ami, akár egy kilöttyintett híg kávé, diszkrét pigmentáltsággal csorgott végig a papíron. Később beköltözött a rajzórás dobozba a tempera is, amelyik szolidan orrfacsaró illatával és intenzív színével hamar kiütötte a nyeregből vízalapú társát. Ám mondanunk sem kell, a festői alkotások nem pusztán ezzel a két festékkel készülhetnek. 4 részes cikksorozatunkban összeszedjük a leggyakoribb festék típusokat, hogy mostantól iránytű nélkül is eligazodj a különféle festékek labirintusában.
Az előző rész modern festékszórós kiruccanása után most egy kis időutazás vár ránk: két letűnt korba is visszakúszunk, hogy megismerjük, mivel festettek akkor, amikor Banksy még pajzán gondolat sem volt.
Tusfestés - tekintélyes árnyékok ölelésében
Pine Trees” by Hasegawa Tōhaku. 16th century. Ink on paper. (Photo: Wikicommons)
A tusfestés Kína és Kelet-Ázsia piktorainak egyik nagy kedvence volt. A technika a kalligráfia továbbfejlesztett változata, hiszen a tusfestés során is ugyanazt a tust használják; a különbség csak az, hogy ebben az esetben ecsettel dolgozzák el.
A különféle tónusok előállításához az alkotók mesteri szintre fejlesztették a “mennyi tus - milyen nyomás” technikáját, vagyis azt, hogy mekkora erővel kell rányomniuk az ecsetet a vászonra ahhoz, hogy a megfelelő árnyalatok köszönjenek vissza róla. Persze a tusfestés nem az a festési technika, amit pikk-pakk meg lehet tanulni: a kalligráfia mesterei éveket töltöttek a megfelelő ecsetkezelés tökéletesítésével.
Noha ma már hébe-hóba színes verziókkal is találkozhatunk, a tusfestmény azért többnyire mégis olyan, mint a panda: fekete-fehér!
A tempera diszkrét bája
A tempera az általános- és gimnáziumi rajzórák egyik kedvenc festéke... gondoltad mostanáig. AZ a tempera ugyanis egyfajta áltubusos tempera – afféle gouache –, amelynek nem sok köze van az eredeti verzióhoz, ami az egyik legrégebbi festékfajta. Tojástemperának is nevezik, nem véletlenül, hiszen hagyományosan a tojás sárgáját és fehérjét keverik össze a porfestékkel. Ezt a receptet már az ókori rómaiak is ismerték, amit aztán később további változatok követtek.
A tempera egyik fő hiányossága, hogy halógatósoknak nem ajánlott: aki ugyanis mindig “majdholnap” folytatja a festést, az nagyon hamar egy beszáradt, büdös trutyit fog találni a festék helyén.
A tempera egészen a 16. századig nagy népszerűségnek örvendett, ám ekkor jött, látott és győzött az olajfesték, amivel nem csak könnyebb volt dolgozni, de a színe sem fakult ki az évek során. Habár a tempera elsősorban a középkori és a reneszánsz festészet üdvöskéje volt, a görög és orosz ortodox egyház ma is előszeretettel használja az ikonfestészethez.
Tudjuk, hogy kicsi rá az esély, de ha véletlenül kedvet kapsz otthon saját temperát kotyvasztani, és ripsz-ropsz összedobni egy festményt, küldd el nekünk az alkotást!
